Ez a cikk Dr. Orosz tiszteletére került fel ide, még decemberben írtam az Autónániába, sosem jelent meg. A dokinak nem jutott rá ideje. Azt ígérte, hogy amint lehet pótolja, mert nem rossz írás. Mivel szeretett doktorunk már nem teheti ki az értő közönség elé, gondoltam pótolom, itt úgyis jobb helyen van.
Scheerti vagyok, 22 éves, blogger és autóbuzi. Már 4 napja nem nézegettem a mobile.de-t álomautó-hajhászás kapcsán. A nyálcsorgatástól felpúsodott svéd laminált parketta is kezdi visszanyerni eredeti formáját. Ezek a leszokás első jelei lehetnek. Egy biztos, függő vagyok. A függőséget különösen nehéz leküzdeni ha az ember egyáltalán nem akarja. Márpedig akarat nélkül nem megy. Hála Istennek. Sosem nézegetek elérhetetlen autókat, nincs értelme, hiszen annak, hogy valaha ilyenem legyen nagyjából annyi az esélye mint annak, hogy Demján Sándor Fedél Nélkül magazint áruljon az aluljáróban. Valójában Ferrarit mindenki vásárolhat, még Győzike is hajtott egyet, igaz nem sokáig mert valószínüleg ezt látva az öreg Enzo Ferrari úgy forgott a sírjában akár a V12 -es motor leszabályozás elött. Ezért nem is nézegetek Ferrarikat, és Lamborghiniket sem. Szentségtörés ez, tudom. Ellenben vannak a nagyszerű német oldalon olyan csecsebecsék amelyek Magyarországon sosem fordultak meg.

És ha már utcai rallyautókról esik szó, akkor még néhány kattintás és elő is kerül a komplett Lancia Delta Integrale HF kínálat, 6000 euróért már kapni kiváló 16 szelepes változatot 196 lóerővel, alig rothadó kasztnival. Igaz, hogy a meglett korú olasz autókat néhány évente a halálból kell feltámasztani, hogy el ne porladjanak de aki csak egyszer hallotta a Turbo vidám fütyülését bármelyik talján masinán az tudja, hogy megéri. Egyesek szerint az olasz autó már a katalógusban rozsdásodik, ami nem teljesen korrekt megállapítás, ám kétségtelenül van valóságalapja.
Az elegancia és a stílus nem feltétlenül egyeztethető össze a játszós/szabadidőautóval, úgyhogy lusta neblóként a "youngtimer" és "utazóautó" halmazokat összenyitnám hiszen a kompromisszumkészség nem elhanyagolható. És egyáltalán mi értelme tovább keresgélni ha a böngészőre ugrik egy egy 1986-os Jaguar Double Six - a hármas szériából? 295 lóerő, automata váltó, bőrülések, fabetétek, stílus-egyéniség- méltóság.

A játszósautó és az utazóautó megvolt, ideje valami terepeset is pillantani, hátha az ember elakad a lóval, olyankor jól jön a segítő négykerék. Hogy ne kelljen túl messzire szaladni alkatrészért, rögtön beleakadhatunk egy jó állapotban lévő G- Mercedesbe, ami 30 éve gyakorlatilag változatlan, elromlani sosem fog, az egyetlen ellensége a Flexkorong, nincs az a makacs rozsda ami képes átrágni magát ezen a terepjárón. Egy 1980-as példány alig 5000 euroért, kit érdekel ha kicsit kopott a fényezés? Egy rendes terepjárón szinte alapkövetelmény, hogy a sártól ne látszódjon a dukkó. Márpedig a jó öreg G-Mercedesnél elég nehéz jobb terepjárót mutatni, persze nem lehetlen, de felesleges.

Mint említettem vadiúj szupersportkocsikat egyáltalán nem nézek. Nem mondom, hogy nem érdekel, hiszen aki autóbuzi annak van kedvenc Ferrarija is, de valahogy mégsem vonz annyira. Annál inkább a kis kasztni-bivaly motor kombó, amely zseniális és természetesen legalább annyira élvezhető mint egy Ferrari. Ezek közül elég sokat lehetne felsorolni, hiszen a 100 éves autótörténelem alatt akadt pár, ám a kedvencem egy amerikai mestermű a Shelby Cobra. Ezt az autót egy texasi -csirketenyésztő-autóversenyző, bizonyos Carroll Shelby álmodta meg a 60-as évek elején. Az elgondolás nem volt bonyolult, -mondhatni amerikásan egyszerű- kell valami kis kasztni aztán mi majd gondoskodunk a többiről. Mikor a koncepció kész volt már csak találni kellett valami alapanyagnak valót, ott volt rögtön a brit AC, a kis szériában készülő roadsterek gyártója, ami épp tönkrement, hisz a 60'-as évek elején sem volt már kolbászból a kerítés. Miután megjöttek az alvázak Shelby nem bíbelőött sokat a dizájnnal, belelökött egy böhöm V8-as motort, és történelemt írt. Eleinte a 289 köbhüvelykes motort próbálta de rájött, hogy ő bizony a lehetőségek hazájában él, ezért fogta a Ford 427 köbhüvelykes (7 literes) aluminiumblokkját és szemrebbenés nélkül egy sallangmentes cserét hajtott végre. Ez az egyetlen autó amiből tolerálom a replikákat, hiszen gyakorlatilag az eredeti is az volt. Sokan ezt az autót AC Cobrának hívják, tévesen, hisz sosem jöhetett volna létre egy aszfaltszaggató szörny ha nincs a texasi fickó aki életre keltette. És, hogy miért volt különleges? Képzeljük el amint 1965-ben békésen siklunk vadonatújan megvásárolt Chevynkben, és feltűnik valami lapos, kényelmetlen, és eszeveszetten gyors. Gyors, stasbil és nem európai?

, amelyek magát az érzést visszaadhatják és nem is túlzottan drágák. Istenverte büntetés ilyenből kétliteres motorral szerelt változatot venni, hiszen nem a külső a lényeg, az már akkoriban sem érdekelt senkit, sokkal inkább az, hogy mennyi idő telik el a motor beindítása és a halálfélelem borzongató érzése között.
Ennyit a szerelemautóról, amiből nagyjából 30000 euróért már vásárolható egy jó állapotú replika 3,5 literes V8-as motorral, ami ugyan még mindig nem 7 literes és nem is amerikai hanem brit (Rover) de ez is olyan elképesztően jól mozgatja a könnyű kis autót, hogy bőségesen elég a legelvetemültebb vadállatnak is. A koncepció nem hülyeség, hiszen azóta ezen elgondolás alapján épült a Dodge Viper , de ha nagyon sarkított példát akarunk hozni akkor a BMW Z4M is. Oldtimer ügyben egyáltalán nem tudok nyilatkozni, még nem gondolkodtam, hogy mi lenne az ideális oldtimerem, persze ilyenkor a legtöbb suta autóbuzi rávágná, hogy 300SL Gullwing, de az annyira ritka és becses, hogy olyan valószínüleg sosem lesz senkinek. Utcára/pakolni és futkosni? Hát, nem a legegyszerűbb kérdés, de erre is van válaszom. Bármennyire tartózkodom is a SUV-ok világától most mégis le kell tennem a voksot az egyik mellett.
A százdolláros legendája
A 60-as években akinek pénze volt az U.S.A.-ban és sportkocsit szeretett volna szinte kivétel nélkül európait választott, ugyanis a Corvette-n kívül nemigazán volt semmi a hazai piacon ami egy kicsit is sportosnak volt mondható. Mivel Shelby érezte ezt az űrt, megpróbálta a Cobra-val betömni, eleinte nem túl nagy sikerrel. Mivel jó bornak is kell a cégér a texasi exversenyző sem tétlenkedett sokat, megpróbálta magához édesgetni az élményekre vágyó gazdag versenyzőjelölteket akik versenyezni is fognak a Cobrával. A trükk abból állt, hogy Shelby beült a 427-es Cobrába és a műszerfalra ragasztott egy százdolláros bankjegyet. Aki 0-60 mph-re (0-100 km/h) való gyorsulás alatt le tudta szedni az megtarthatta a pénzt. Állítólag senki nem tudta leszedni. Persze ez csak afféle autós legenda, a valóságtartalmáról nem tudok nyilatkozni. Mindenesetre elgondolkodtató.
