Miután az előző, hirtelen felindulásból megírt posztom alaposan bejárta a nagy magyar internetet, kaptam hideget és meleget, főleg hideget. Pénzügyi blogok, facebook,tumblr. Körbeadták, mint a békepipát. A hozzászólások vegyesek voltak, a személyeskedő idiótákkal nem foglalkoznék, nekik hasonló jókat kívánok, mint amit ők nekem. Volt viszont egy másik csapat, akik azt emlegették, hogy a kereskedők is sárosak és nem értenek semmihez, azért árulnak autót.
Próbáljuk meg innen folytatni. Fontosnak érzem tisztázni, hogy nem márkakereskedő-szalontulajdonos-telepvezető és közkútkezelő voltam, csak egy mezei értékesítő. Igen, tudom, már Nürnbergben is megbukott a parancsra tettem védekezés, én nem is próbálok szépíteni semmit, aki odajött és autót akart venni, annak mi autót adtunk el. Ez volt a feladatunk, ugyanis. Hogy miért akart mindenki új autót, azt a mai napig nem értem, de azt gondolom, hogy erősen benne volt sok akkori vevőben az, hogy „ha másnak is lehet, akkor nekem is lehet”. Pedig sajnos többnyire nem lehetett. Nagyszerű, megbízható autókat lehetett akkoriban is kapni egymillióért, másfélért. Csak ahhoz nem mindig volt klíma, meg ajándék GPS, legtöbbször nem is adták nulla beugróra. És itt jön az, ami sokaknak nem tetszett.
Sok kommentelő azzal indított, hogy a kereskedők és értékesítők rábeszélték az embereket az új autóra. Elmondom, hogy nézett ki egy átlagos vásárlás 2007-ben, amikor még valamelyest pörgött az újautó-biznisz. Bejött Gipsz Jakab a kereskedésbe Lada Samara típusú gépjárművével, köszönt, félve körbejárta az autókat, leült, majd nyilatkozott: neki autó kéne. Rendben. Mennyi pénze van? Hát, igazából semennyi, de tudja, hogy megy hitelre is, nulla beülővel. Jellemző volt a bankok addigi gyakorlatára, hogy az ügyfél fél-egy órán belül megtudta, kaphat-e hitelt. Ha nem volt BAR-listás és volt egy igazolt munkahelye, akkor szinte minden esetben megkapta a hitelt, mindegy mennyi volt a fizetése. Egy házaspár két minimálbéres fizetésére a legtöbb esetben adtak hitelt, maximum kértek egy kezest, de el nem utasították őket.
Ha aktív BAR-listás volt, azaz 90 napnál régebben tartozott az akkori minimálbér összegével, akkor mindenképpen kértek egy kezest, aki adott esetben fizetni tud. Ez legtöbbször a nagypapa-nagymama volt, de nem egyszer előfordult az is, hogy ők sem voltak jók kezesnek. Ezek az emberek általában addig járták a márkakereskedéseket, amíg valahol nem kaptak új autót. Mindegy milyet, mindegy milyen motorral, mindegy milyen felszereltséggel. Szóval Gipsz Jakabnak tett egy ajánlatot az értékesítő. Nyilván nem nagy titok, hogy amennyi a kamatot a vevő még „elbírt”, azzal arányos jutalékot kapott a kereskedés a banktól. Ha Gipsz úr azt mondta, hogy 33-at még tud fizetni, de 37-et már nem, vagy ha a szemben lévő kereskedésben azt mondták neki, hogy 32-re kihozzák 10 évre, akkor az adott értékesítő is kénytelen volt jobb ajánlatot tenni, engedni a kamatból, és így a jutalékból. Minden kereskedésben megvolt a limit, ami alá nem lehetett menni, tehát nem lehetett csak úgy 3%-os kamattal odaadni senkinek az autót, aki szépen mosolygott az emberre. Legtöbbször nem is kellett a kamattal játszani, Gipsz úr ugyanis megkapta a kis papíron a számot, hogy 33215 forint lesz havonta, árfolyamtól függően, és mosolyogva írta alá a szerződést, hiszen nem gondolta, hogy az akkor 148 forintos CHF-árfolyam úgy elszáll, mint a magyar válogatott esélyei a holland vb-selejtezőn. Sok szép fogással meg lehetett akasztani Gipsz urat, például volt a jó öreg használtautó-beszámítás akár 500 000 forint értékben. Még a régi autót se kellett otthagyni, akkor is megkapta. Naná, kinek kellett volna a tésztaszűrővé rohadt Samarája, csak a gond volt vele, eladni meg csak a helyi lomizóknak lehetett, akik egyébként meglepően gyakran rárepültek a kényszerből beszámított öreg verdákra, amit a tulajdonos minden könyörgésünk ellenére otthagyott. Gyakrabban jöttek a szalonba, mint ahogy fürdeni szoktak, tehát hetente, szellőztettünk is utánuk rendesen. Hogy a 30 000-ért elvitt, semmiresejó öreg Opelt a vasba adták el, szétbontották, vagy tovább használták, azt senki nem tudta, nem is igazán érdekelt senkit. A lényeg, hogy elvitték, nem kellett sehova vinni, vizsgáról, bontásról gondoskodni, volt épp elég szívás a többi autóval is.
De Gipsz úr természetesen nem kapott ötszázezret, mert ilyenkor alapból akkorát tekertek a kamaton, mint a tengerjáró hajó kormányosa az Onedin-család című filmsorozat tetszőlegesen választott részében. Sokan mondták még, hogy nem kaptak akkora engedmény kápéra, mint hitelre. Még jó. Ha kp-ra elvitte valaki az autót listaáron, akkor a kereskedő alapból bukta a banki jutalékot, ami a közhiedelemmel ellentétben nem félmillió volt, hanem úgy 200 000 körül, természetesen függően attól, hogy milyen autót sikerült eladni. Nyilván egy Mercedesnél vagy BMW-nél egész más számok voltak. Szóval, ha a kereskedő ezt bukta, akkor maradt neki az árrés, ami szintén nem volt túl kevés, de ne felejtsük el, hogy listaáron nem sokan vettek autót. Alapból mindenki akart minimum 10% kedvezményt, meg még egy vonóhorgot, metálfényt, ingyen átírást és hopp, alig maradt valami rajta. Tagadhatatlan, hogy a kereskedő is a hitellel járt a legjobban, a bank meg eleve csak akkor járt jól, ha hitelt vett fel az ügyfél. Néha azonban az ügyfél is jól járhatott a hitellel. Azok, akik nem nulla indulóval vettek autót tíz évre, hanem mondjuk az összeg felét befizetve 2002-2004 között öt évre, azok simán kiszállhattak még a nagy boom előtt úgy, hogy nem lett szaros a kezük. Csak ehhez kellett 1,5 millió forint, meg az, hogy havi szinten le tudja tenni a tulajdonos a 60-70000 forintos törlesztőt. Nem sokan voltak ilyenek, mert érdekes módon, aki összespórolta a 1,5 millát, azt sokszor lehetett a használt autók felé terelni, míg az újhoz meglepő módon azok ragaszkodtak, akik az átírást sem tudták kifizetni. Most csak azért nem hülyézem le őket, mert az előző posztban túl durva volt, állítólag. Ennél is sokkal jobban jártak azok a kollégáim, akik nulla 0%-os kamatra vettek autót. (Akkor legalábbis úgy tűnt, hogy jól jártak, hogy most mennyire örülnek neki, azt tőlük kéne megkérdezni) Igen, tényleg volt ilyen, ez volt a tulajdonos nagyvonalú juttatása a dolgozóknak, konc. Ha belegondol az ember, 150 forintos svájci frank, nulla kamattal, akkor tényleg jó biznisz volt. Persze ilyet csak dolgozó kapott, ügyfél nem. A banknak így is volt rajta valami minimális haszna, de az elenyésző volt. Ha a kereskedésben vette a kocsit, akkor tényleg le lehetett nullázni minden kedvezményt, épphogy a szalon nem bukott a kocsin, annyira levetkőztették a kollégák a kedvezményeket.
Hogy miért volt hülye az akkori újautó-vásárló, az is megér néhány bekezdést. Mint említettem, 2007 volt, nyár dereka. A készleten még jócskán voltak 2006-os gyártású autók, de a nyár után ősz jön, aztán vége az évnek, el kellett kezdeni kiszórni a tavalyi autók, mert a világ botránya lett volna, ha valaki 2008-ban egy kétéves újautóba ül bele. Épp ezért a jóságos Suzuki adott autónként asszem 150 000 forint kedvezményt. Semmi átkúrás, ezt nettó megkapta volna mindenki, aki megveszi az autót, csökkent volna a hitelösszeg ennyivel, de a kápésok is megkapták volna szó nélkül. Készletkisöprés, az autó árának 5%-a mínuszban. Azt hiszitek, hogy kordonnal kellett visszatartani a népeket? Hát nem. Senkit nem érdekelt, hiába kínáltuk. Annak biztos baja van, meg különben is, az tavalyi. Igen, tavaly októberi, de már idei szállítással. Neki idei kell, különben már fordul is sarkon. Ha ez kell, vigyed, 2007. februári. Sokkal beljebb van vele, nyilván. Lehetett látni a sértődöttséget az arcukon, hogy mit képzelünk, nekik új autó kell, vadonatúj, az se baj, ha még annyira friss, hogy meleg. Nyilván mindenki elkéri a forgalmit, aki ránéz. Eladáskor meg tényleg sokat számít. Ennél érdekesebb volt, amikor az előző posztban már említett újra-beülősök jöttek ajánlatot kérni. Hároméves Ignis, fullhitel, 25000 km, de kéne egy új, mert a szomszéd Tóni tudja a tutit, le kell cserélni háromévesen. Na nézzük. Eurotax elő, adatok kitölt, 1,4 millió, ennyit tudunk adni érte. Azok az arcok a mai napig előttem vannak. Csak hápogni tudtak, mert nem hitték el, hogy ennyit buktak. Pedig a Suzuki az ilyen, nem Ferrari 250 GTO, ami az évek múlásával csak drágább lesz. Volt olyan, aki sértődötten elszaladt, ők jártak jól, nem adták el, de a kevésbé eszes (nem akarom a hülye szót használni rájuk ennyiszer) kuncsaft ennek ellenére is lecserélte egy ugyanolyanra, jó vastagon meghitelezve. Belegondolni is durva, mennyit csengethetett ki eddig, ha még fizeti.
És hogy mennyire voltunk bénák mi, kereskedők? Mások nevében nem szép beszélni, de szerintem kevés gyerek álma, hogy autóértékesítő legyen. Céglogós kínai ingben egész nap arról beszélgetni az orrukat túró gumicsizmás emberekkel, hogy melyik felszereltséghez jár a CD-s rádió nem az az életkép, amiért a gépészmérnöki vagy orvosi diplomát a folyóba hajítaná bárki. A többség nem akart autót árulni, csak ezt dobta a gép. A kollégáim nem szerették az autókat, nekik csak egy sima háztartási gép szintjén volt, amiből éltek. Egyszer tőlem kérdezte meg a szalonvezető, hogy turbós-e az SX4 dízelmotorja. Az ügyfél meg állt ott és úgy nézett, mint akinek épp most nyomtak bele egy tortát az arcába. Nem voltunk se autószerelők, se mérnökök, se pénzügyi szakemberek, csak egyszerű majmok, akiket felkészítettek arra, hogyan kell autót eladni. Akit érdekelt kicsit a többi része, mint engem, az gyakran mehetett a szervizbe, megnézhette hogyan zajlik egy állapotfelmérés, mik az adott típus olyan pontjai, amit ki lehet domborítani egy bizonytalan vevőnél. Azt tudni kell, hogy a beszámított autók állapotfelmérését MINDIG a szerelők csinálták, nem is szabadott volna másképp. Egy péntek délután, zárás előtt két órával a szalonvezető kollégát megtalálta AZ ügyfél, a baleknak kinéző balek, a tipikus első újautóját vásárló csávó. Hozott ő egy nagyszerű Seatot, alig 12 éves, MAKULÁTLAN, kilométer alig, utastér gyönyörű. Mivel aznap nem sok mindent sikerült eladni, azt meg ciki volt a górénak jelenteni, rácsapott a lehetőségre. Majd ő intézkedik. Vastagon Eurotax érték felett beszámította a Seatot látatlanban és megkötötték az üzletet a sráccal, akiről kiderült, hogy nem is akkora balek, mint elsőre látszott. Hétfőn a következő listát csinálták a szerelők a szerzeményről: a motort és a futóművet javítani kéne, mert előbbi csattog, utóbbi kopog, fékek hibásak, az utastér szétdohányozva és szétszaggatva. Ja, meg az egész kocsit fényezni kéne, mert a lakk lejött mindenhonnan, de csak lakatolás után, mert rohad is. Ütött a szalonvezető kolléga egy laza 7-800 000 forintos lyukat a költségvetésen a nagyszerű biznisszel.
Lassan ideje befejezni, így is hosszú lett. Sok kommentelő azt vetette a szemünkre, hogy tudtuk mi lesz a vége, de engedtük. Nem tudtuk. Szerintem a bankok is úgy voltak vele, mint a fingani készülő gyerek, aki beszart: nem gondolták, hogy ekkorára sikerül. Ettől persze még gecik az egyoldalú szerződésmódosításukkal együtt. Tessék valamit megtanulni: szopathatja kormány, bíróság, lázadhat bárki: a bank ritkán veszít.
