Mindig azt mondom, hogy nincs kedvenc veteránautóm, hiszen ahhoz fel kell nőni fejben, hogy az ember egy gyakran saját magánál is idősebb autót vezessen, pláne olyat, amit 10-ből 9 ember fel sem ismerne az utcán. Úgy gondolom, hogy rengeteget kell tanulni ahhoz, hogy az ember megfelelő önmérséklettel viseltessen a kontár szerelők és a nem beszerezhető alkatrészek világában. A türelem pedig szinte minden.

Veteránozni borzasztó rossz befektetés, talán néhány olyan oldtimert lehetne felsorolni, amihez olcsón jutottak hozzá, majd drágán adták el. Mindeközben pedig az évekig tartó restaurálás, a rengeteg befektetett pénz és munka, valamint az alkatrészek vadászása sok veterános idegeit hajlamos felőrölni. Nem éri meg, mondhatnánk, de ez nem ilyen egyszerű. Veteránozni többnyire szerelemből kezd az ember, azt pedig nem hajlandó befektetésként, vagy egyszerű használati tárgyként kezelni.

Mégis, akkor mi értelme van ennek az egésznek?

Talán ez. Elképesztő látványt nyújt, amikor egy-egy hetven évvel korábban gyártott autó úgy néz ki, mintha épp akkor gurult volna ki a gyár udvarán. Ez a tudat, valamint a sok elismerő pillantás talán némi kárpótlást nyújt a restaurátoroknak és tulajdonosoknak a sok befektetett munkáért.

A hétvégi budapesti oldtimer-fetisizmus sajnos kiamaradt, de szerencsére más ott volt, és kamerát is vitt.