A minap e-maileztünk Baowahhal, és szóba került egy korántsem urban legend, bár talán jobb lenne, ha az volna.
1954-ben indult útjára a Pannónia, mint a magyar motorgyártás üdvöskéje. Jöttek a különböző típusok, még exportra is került néhány. Aztán a magyar motorgyártás a hetvenes évekre visszaesett. Nem csoda, húszéves konstrucióval dolgoztak, amit tovább lehetett volna fejleszteni a P széria modelljeiben, de azokból meg kispórolták az anyagot. Még így is klassz motor lett, minden hibája ellenére. Ebből is exportáltak, de a várt siker a konsztrukciós hibáknak köszönhetően elmaradt. Aztán jött a döntés, hogy a magyar motorkerékpárgyártás megszűnik. Akkoriban ez nem vitatéma volt, hanem döntés. Kész. És itt jön a világ lúzersége, amit a hülyemagyar el tud követni. A csepeli üzemben a japán Yamaha látott lehetőséget, így még a gyártás leállítása előtt egy évvel, 1974-ben elkezdtek tárgyalásokat folytatni a magyar féllel. Nem sufniban gondolkodtak, egy negyvenezer néhgyzetméteres üzemet akartak, ahol évente 50 000 magyar-japán motor készült volna. A motorok 70%-át exportra szánták, tehát a minőség, mint szempont nagyon fontos volt. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, akkor a japánok olyan feltételeket ajánlottak, amelyekért ma bármelyik önkormányzat megnyalná mind a tíz ujját. De nem, nekünk nem kellett. A büszke magyar szocializmusnak nem kellett az imperialista nippon, sem a motorgyára. Így maradt hazánk motorgyártás nélkül. Belegondolni is rossz, hogy milyen lehetőséget hagyott ki az akkori vezetés miatt az ország. Olyan motorsportunk lehetett volna, amiről mindenki csak álmodik. A keleti blokk országai között szinte biztos, hogy a legjobb versenyzőket tudták volna kinevelni, a legjobb technológiával. Talán még nemzetközi szinten is labdába rúghattunk volna. Lehet, hogy még ma is készülnének ott Yamaha motorok, lehet, hogy fejlettebb lenne itthon a motoros kultúra. Lehet, hogy nem tekintenék a motorost közellenségnek.
Lúzerek-e vagyunk?