Mindig azt vallottam, hogy sokkal jobb élőben megnézni valamit, mint alaposan körbefényképezni, aztán nyálat csorgatni arra, hogy béna képeket készítesz, majd a falba vered a fejed, hogy nem figyeltél meg minden részletet, olyanokat, amelyektől a kép teljes lesz. Minden ecsetvonás számít a vásznon. Ezért engem a legritkább esetben látni fényképezőt lobogtatni bárhol. Egy ideig sajnáltam, hogy erről az élményről nem született kép, de rájöttem, hogy felesleges. Még az olyannyira nyitott szerzőtársaim is hülyének néznének, ha a közös köpőcsészébe kezdenék nyáladzani. Nem tudom elmagyarázni a rajongásnak ezt a mértékét.
Az egész város nyüzsgött, a belváros utcai demonstrációhoz volt hasonlatos, brutális emberáradattal. Kész borzalom. Egy régi haverral kitéptük magunkat a tömeg szorításából, cserben hagyva társainkat, akik a heringcsapatban elkeveredtek. Járulékos veszteség, mondhatni. Szóval mi egy hipermarketbe tartottunk, gondoltuk összekötjük a kellemetlent a hasznossal. A bevásárlás megtörtént, meg is állapítottam, hogy a régen meseszép pénztároscsaj kicsit elgyűrődött a robotban, de én perverz vagyok, nagyon keresem a szépet, és mindenben meg is találom. A parkolóban RC autót nyúzott egy srác, kegyetleneket gyorsult az apró járgány, egész kis csapat bámulta hihetetlenül. Ők azok, akik nem vették észre ŐT.
Már a szürkületben kiszúrtam a sziluettjét, felismertem, éreztem, hogy közelebb kell mennem. Mint téli álmából ébredt mackót, úgy csalogatott az AUTÓ.
Igen! - Kiáltottam. Bazdmeg, ez tényleg az!
Több kisgyermekes család is volt ott, tőlük ezúton is elnézést kérek a hangos és nyomdafestéket nem tűrő közbevetésért, de ezt kellett. Kikívánkozott.
Egy IKON állt előttem, én meg hülyén néztem, mint óvodás a télapóra. Nem cifrázom tovább. Egy új Shelby Mustang volt.
Másnak talán nem autó, bivalyerős motor, béna retro forma, ennél is bénább futómű - egy csepp Amerika.
Alaposan körbejártam, próbáltam felfogni, hogy vajon miért vannak olyan autóbuzik, akik old fart szerepet magukra öltve siratják az autógyártást, amikor ilyen autók készülnek. Nem sikerült. Abban a pillanatban nehéz lett volna bármit elmagyarázni, bárkinek. Ilyennek képzeltem a Amerikát. Természetesen nem magyar volt, holland rendszám feszült a csábos hátsóján. Élőben sokkal megrázóbb, mint a képeken. Brutális fekete fényezés, a gyári, esetlennek (nem olyan, amilyen a képen van) tűnő felnik gyémántként feszültek rajta. Minden sokkal merészebb volt, mint egy átlagos új Mustangon. Európaiként megtanulhattuk, hogy a króm Amerika hülyesége, és igazából nem is néz ki jól. Túlságosan kivagyi! Ezt azonnal elfelejtettem, mikor a motorháztetőn terpeszkedő hatalmas krómozott légbeömlőt megláttam. Félelmetes volt. Kivagyi, phááh, ki nem szarja le?
Szánom Európát. Tudom, Fiat 500, Mini, satöbbi. Mind-mind kultautók reprodukciói, ócska másolatok, amelyek a nagy előd formájából élnek, akkor is, ha sokkal jobban sikerültek mint az eredetiek. Ez autó pont ilyen. Egy amerikai álmot célzott meg, egy másik kor álmát, ami örökre megragadt az amerikaiakban. Akkoriban a texasi csirketenyésztő-autóversenyző megálmodta, és a Ford segítségével megépítette a VASAT, egy egyszerű autóból. Mintha valaki egy Opel Astrából építene álomautót. Imádták, vették, aztán tíz évvel később, a nagy olajválság idején megszabadultak tőlük az emberek. Ma borzasztó sokat érnek. Az újak valószínűleg hasonlóan járnak, ugyanis nagyon kinéz egy finom olajkrach ismét. Elismerem, ez már inkább a marketingesek gyermeke, mint az öreg mesteré, de valahol nagyon belül még érzeni a múlt szellemét. Több, mint egy órája láttam, azóta is a hatása alatt vagyok. Most láttam először úgy, hogy nem kellett forgolódni utána. Megragadott, imádom.
Tudom, egy állat vagyok!
Egyébként majdnem ilyen volt: