Ocsmány, taknyos, esős idő volt reggel, ezt előre tudhattam volna, hiszen előző nap úgy lemostam és kipolíroztam a kocsit, hogy a szúnyogok nem tudtak megállni rajta. Az eső és a slick-téligumi nem jó kombináció. A kocsi felúszott az íven, tekertem egy rendeset a kormányon, elvettem a gázt, így sikerült megfogni. Gumicsere, amint lehet.
Pláza, krumpli, hagyma, paradicsom, paprika. Húst nem mertem vinni, másfél órát utaztatni a nyers csirkehúst nem kifizetődő. Ahogy megérkeztem Sukoróra, azonnal elkezdett esni az eső. Fasza. Ez sem tántorított el senkit attól, hogy megnézze az érkező kocsikat. Mercedes, Volvo, BMW, nagyjából kiszámítható sorrendben, ismerős arcokkal, így telt a délelőtt. Minden kocsit átnyálaztunk, azonnal kötelező volt a géptető nyitása, ha érdekesebb autó jött, még kiszállni se engedték a tulajdonost, már valaki állt elől(vagy hátul), és adta az ukázt, hogy pattintson. Hümmögés, mutogatás, pörgetés, népszerűek voltunk a szomszédoknál, na. Ők flexeléssel, köszörüléssel köszönték meg ezt. Volt, akit ez zavart, én el se tudok képzelni egy szombati napot kisflex nélkül.
A nap meglepetése Péter Anna volt a Volvo 240-el, Papi kutyával és egy üveg savanyúsággal. A gyermekotthonos örömautózás fantasztikus volt, ezek a kölykök egy szaros lerobbant Ikarussal járnak, ha épp beindul. Autóban szinte soha nem ülnek, Zalkapone szerint arra sincs pénz, hogy a strandra elvigyék őket. Volt pörgés, padlógáz, kicsi huligánkodás, és a megérkezéskor nagy öröm. Sajnos az én kocsim annyira nem érdekes, hogy gyerekeket autóztassak nagy gázon, nem is alkalmas erre. Szerencsére senki nem maradt kocsikázás nélkül, voltak izgalmas autók bőven. Visszaérve a házhoz vártuk Csikóst, és a svéd Ponton-túra beszámolóját, de Csikós nem jött. Telefonált Pistának, hogy jönnek, de motorral indultak Balázs Viktorral, mindketten lerobbantak. Nem akartak beszélni róla. Megértem. Az előadás megvolt, félig meghallgattam, de sajnos alkalmatlan vagyok arra, hogy egy levegő nélküli 30 négyzetméteres helységben fél óránál többet eltöltsek ötven másik emberrel. Chilei bányászok, minden tiszteletem.
A nap embere egyértelműen Bárány volt, aki egy Mercedes-motorért cserélt, temperával fényezett, cseh rendszámos, rokkant-hajléktalan nevére írt Fiat 127-essel érkezett, a zsebében nagyjából öt euróval. Ha valaki beszélni engedi, annak vége. Bárány ugyanis olyan átéléssel beszél, mint a világháborús katonák, akik három fröccs után azonnal fogságba esnek. Én lófasz vagyok hozzá képest, pedig nekem is mindenről van egy sztorim. Az este folyamán valahogy leugrott Bárány autójának bal hátsó kereke, alá lett téglázva, a kerék pedig a csomagtartóban kötött ki, kerékcsavarokkal együtt. Három méterre állt az autótól, és nem vette észre. Beült az autóba a jobb1 ülésre, és nem vette észre. A kasztni annyira megcsavarodott, hogy alig tudta becsukni az ajtót, és nem vette észre. Este nyolc körül jött rá, hogy valami nem stimmel, szokásos higgadt stílusában visszaszerelte a kereket, majd írt egy cseh-görög lánynak egy sms-t, amiben benne volt, hogy Fiatu. Volt még sörözés, borozás, éneklés, meg más egyéb őrület, ami egy ilyen találkozóról elengedhetetlen. Már rég nem szoktam ottalvósra menni, a reggeli ki tud másnaposabban nézni dolog nekem nem hiányzik túlságosan, nem ittam egy korty alkoholt se, nem is volt ez baj. A már említett gyermekotthonos látogatásról hazafele találkoztunk legalább 300 Ladával. Népautó volt, tudom én, de sose gondoltam volna, hogy ekkora rajongótábora van. Köszönöm a szervezést, köszönöm a kaját, a hangulatot, az autókázást, meg minden mást is.
Kimásolva innen.
