Ha modern izomautókra terelődik a szó, az európai autóbuzik már pörgetik is az imamalmot, kérés nélkül jön a szitokáradat: a primitív, dögnehéz motorjaiknál csak a futóművük nevetségesebb, egy babakocsi jobban kanyarodik, a váltó automata, de annak meg szar, a fékek gagyik, a dizájn azért retro, mert nem tudnak kitalálni jobbat, a beltér unalmas és béna és különben is, ezek az autók csak azoknak valók, akik a SUV-os csajoknak akarnak valamivel villogni.

Nos, talán némelyik állításban van némi igazság, az mindenesetre biztos, hogy az amerikai gyártók is beszálltak a Nürburgringes versengésbe, nem tudni miért. A Camaro ZL1-et akkor is megvennék, ha egyáltalán nem menne körbe a Nürburgringen, amiről az átlagos amerikai vásárló valószínűleg csak annyit tud, mint egy átlagos európai BMW-tulajdonos az amerikai versenypályákról. Nem sokat.

 A nürburgringi köridők legszebb tulajdonsága az, hogy a gyártók egymásra licitálva próbálnak mindenkit átkúrni a legjobb Nordschleifés időkről. Slick gumis, porszáraz tankkal induló, a végletekig kikönnyített autók állnak a rajthoz, a legritkább esetben utcáról beeső szériaautók. Aztán jön egy amerikai autó, és 7:41:27-et megy, négy tizeddel rosszabbat, mint az Autobild Porsche 911 Turbo S-e. Nyomatékból, ahogy egy amerikai autónak kell. Tanulság nincs, talán csak annyi, hogy nem mindent lehet automatikusan fosnak nevezni, amit Amerikában gyártanak.