Olvasom Csikós írását,a vén sólyomról és nálam is megjelenik egy kép. Méghozzá egy csodás  kép az ELSŐ AUTÓMRÓL. Ejj,de jó volt mikor még a 20 éves öreg Uno-val furikáztam. Imádom az öreg autókat,nem hívom Youngtimernek meg semmi más divatos baromságnak. Egyszerűen jók. Szeretem ha olyan autóba ülhetek amiben izgalmak várnak. A húszéves Uno ezt tökéletesen megadta nekem,az elején is kedveltem de a végére szinte összenőttünk. 1985-ben gördült le a futószalagról az én öreg gyöngyszemem, és új autóként egy nyugatnémet hölgyet szolgált,a 36 000. kilómétert épp maga mögött hagyva. Aztán 1989-ben,mikor a komenizmus már széthullóban volt apám gondolt egyet és kiment Németországba autót vásárolni. Konkrét típus nem volt eldöntve,de még sacc/kb alapon sem. Aztán telefonált anyámnak,hogy talált egy piros Fiat Uno-t ami nagyon tetszik neki és megveszi. Anyám persze azt sem tudta,hogy eszik vagy isszák a Fiat Uno-t. Jelezném,hogy még mindig 1989-et írunk,Veszprém megyében ahol ha elment egy magyar rendszámos kettesgóf' az utcán akkor egy hétig arról beszélt mindenki. És ez így volt rendjén. Hanem amikor apám hazaállított a kis piros csodával, na akkor elállt mindenkinek a lélegzete. Mégiscsak érdemes volt duplagarázst falazni a családi lak alá. Ott pihent egymástól 3 méterre az  öreg Wartburg amire csak halványan emlékszem és az akkor hiperszupercsúcstechnikának számító Uno. Senkinek nem volt ilyen a környéken sem,1.1-es benzines motor 55 lóerővel és 5 ajtóval Rosso Corsa színben. Az extralista a Blaupunkt rádiónál gyakorlatilag ki is merült,de senki nem bánta. 4 éves voltam de  tudtam,hogy egyszer vezetni fogom,egyedül,jogosítvánnyal. Telt-múlt az idő és a kis Uno nem akart lecserélődni.A nagyszülők folyton zaklatták a szüleimet,hogy cseréljék már le hisz öreg és csak viszi a pénzt de annyira jó állapotban volt,hogy nem akartunk tőle megválni annyiért amennyit ért( gyakorlatilag semmit). Na meg persze mindenki rajongásig szerette a családban hiszen becsülettel szolgálta le a saját idejét. Úgy 12-13 éves lehetett mikor a szüleim úgy döntöttek,hogy nem vesznek másikat hanem újrafényeztetik és kilakatoltatják. A  Suzukik és Opelek korában,mikor elétrhető volt mindenkinek a tökalap újautó már senki nem nézett rá jó szemmel,senki nem dícsérte meg,csak mi. Mert mi tudtuk,hogy van miért büszkének lenni rá. Igazi olasz autó volt,ami makacssággal és bütykölgetéssel jár,aki ezt nem tudja elfogadni az ne vegyen olasz autót. Cserébe viszont minden olcsó volt hozzá és könnyen szerelhető. 2002-ben apám engedett az újautó csábításának és vett egy Fabia-t. De a kis Uno megmaradt,pakolós-munkás-cipkekedős autónak. A biztosítása lófasz volt,a benzint viszont szerette,főleg azért mert nem igazán járt vele senki hosszabb utakon. 2003-ban nekifeküdtem a jogsinak és örültem,hogy lesz egy "tanulóautóm" amit ismerek és szeretek is. Furcsa volt vezetni egy Toldeo után,egész már érzés,de kellemesen csalódtam a kis olaszban. Kezes volt és egyszerűen megtanulható. Apám  egyre kevesebbet használta,én egyre többet. Megtanultam minden szeszélyét kezelni és kezdtem átszellemülni. Ha szar kedvem volt,elég volt 10 percig menni vele és tökéletesen megnyugodtam. Képes volt felvidítani bármikor. A végére már gyengécske volt,de becsülettel tartotta magát,140 km/h-t mentem vele,de ott már kezdett halálfélelmem lenni. Ez betudtható a lágy futóműnek( valójában elhanyagolt és sosem cserélt) valamint a 135/85/13-as kerekeknek amelyek ma már egy motoron is nevetségesen vékonyak. Viszont nem volt több mint 750 kg. Jobb oldali tükör gyárilag nem volt rajta,egy ideig gondolkodtam azon,hogy teszek rá egyet,de aztán rájöttem,hogy felesleges,ha apám beletekert több mint 150 000 km-t tükör nélkül akkor én sem panaszkodhatok azzal a párezerrel amit belerakok. Sokszor fulladt le hidegen,de ha bemelegedett akkor üzembiztos volt,a kéziszivató gyakorlatilag minden nő ismerősömet eltántorította a kormánytól. Sőt,majdnem mindenkit akit ismerek. Aki beült sikítva szállt ki,hogy szar,pedig csak nem értették meg egymást a kocsival. Az összhang tökéletes volt kettőnk között,tiszteltem,de magabiztosan vezettem amit meg is hálált,a motor vígan pörgöttvolna még tovább de egyszerűen mindig elfogyott az út, a Balaton felvidék kanyargós és közepes minőségű útjait imádta,ahogy én is. Többször mentem vele iskolába is,gyakorlatilag mindig elvitt időre ahova akartam. Egyszer hagyott az úton,egy emelkedő közepén kifogyott a benzin,persze erről a hülye sofőr( én,offkóz) tehet és nem a kocsi. 2006 év végén az a döntés született,hogy túl sokat kellene rá költeni,a műszakikon és zöldkártyákon eddig is úgy kellett átimádkozni,tehát biztosan nem kap műszakit. A komplett felújítás jöhetett volna szóba, a csupasz kasztniig lebontani majd teljesen újraépíteni és idő és felesleges pénz hiányában kivitelezhetetlen volt, úgyhogy kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal,hogy meg kell váljak a hű társamtól. Nehéz döntés volt de sajnos a racionalitás és az ésszerűség is azt diktálta,hogy mennie kell. Egy ideig bontásban gondolkodtunk de az idő múlásával egyre erősebb érzés lett urrá rajtam ami megálljt parancsolt. Csak úgy voltam hajlandó meghírdetni a kocsit ha nem megy bontóba. És nem a pénzt miatt. Ez az autó egyszerűen még nem volt bontóérett,volt még ideje bőven,hogy vígan fusson az úton. Meghírdettem,-az árát le se merem írni mert ahányszor eszembe jut szeretném leköpni a tükröt-egyedül az vígasztalt,hogy jó ügyet szolgálok és nem veszi zokon,hogy megválok tőle mert ennyiért. Hivogattak pestie autókereskedők,hogy bontásra átvennék meg végleg kivonják a forgalomból,csak rallyzni kellene.Van aki egyenesen azzal állt elő,hogy a papírjai kellenek neki a "roncsot" meg vitessük el a cigányokkal. Hát mondtam nekik cifra dolgokat,olyanokat amiket a jóizlés nem enged közkinccsé tenni. Aztán 1 héttel a műszakija lejárása elött telefonált egy férfi,aki főleg az árát tartotta szem elött a vásárláskor. A feleségének akart egy olcsó de megbízható autót venni. Eljöttek megnézni,tetszett nekik a kocsi,felsorolt egy listát a szerelőjük,hogy mit kell rajta megcsinálni,korrekt volt az öreg,nem próbálta lehúzni a kocsit,tudta,hogy ennyiért jobbat nem kap sehol. Megállapodtunk, és tudtam,hogy nem donorautó lesz belőle,mert el fogják vinni műszkira és újra forgalomba kerül a kis Uno. Egy ideig makacskodott az indulásnál de biztos vagyok benne,hogy hamar megkedvelik egymást az új gazdájával,szeretetreméltó,aranyos kis autó volt,igazi mesebeli ELSŐ AUTÓ ami mint tudjuk csak egy lehet az embernek. Azóta milliószor megbántam,hogy eladtam,még mindig ésszerű döntésnek tartom,de semmiképp nem jónak. Nagyon jó vas volt,hiányzik a mai napig,szeretem az autókat de tudom,hogy ILYEN nem lesz még egy!