Ismét arra adtam a fejem, hogy autót nézzek, bár ne tettem volna. De erről majd a késöbbiekben. Olyan fikázás következik ami eddig nem volt. Akinek érzékeny a gyomra ne is olvasson tovább mert kiakasztó lesz. Szóval rácuppantam a hasznaltauto.hu-ra. A közelben találtam egy képen (!) viszonylag elfogadható állapotú Fiat Tipo-t, rövid egyeztetés a "használtautó-telep" vezetőjével, aztán go. Az időpont fél négyre volt megdumálva, pontban fél négykor még sehol senki. Mindegy, addig nézzünk körbe. Mondanom sem kell, hogy a nagy használtautó telep egy elhagyott gyár udvara, egy mezei, kannás gázolajat áruló benzinkút parkolója volt, amit a VPOP azonnal bezáratna. Legalábbis köpnének egy becsületeset. Térdig latyak, úristen hova kerültem? Telefonban az autó természetesen kitűnő műszaki állapotban van, sehol egy karcolás, de még egy rozsdafolt sem.  Tudtam, de legalábbis éreztem, hogy az lesz amire gondolok. Kiszállunk a kocsiból, és elindulok egy gyanúsan félrecsapott kis Tipo felé, szédülés fogott el a láttán, legszívesebben azonnal visszafordultam volna. 120 000 kilométer mi? Egy garnitúra gumival, bazzeg? Szegényke valószínüleg még magán viselte a szalagon rátett valamelyik gumit. Nem is értem. Az oké, hogy nem volt a kocsin két egyformának kinéző gumi sem, de a látványól így is falfehérré váltam. Az autón egyetlenegy sérülésmentes elem sem volt. Egy sem! Na jó, talán a tető, azt nem is néztem. Szétrohadt kerékívek, olyan volt mintha egy 1928-as Chichago-i maffiafilmben vállalt volna statisztaszerepet. Törések, puffanások nyomai mindenütt, egyetlen illesztési hézag sem hasonlított a többihez. Egy hányadék. Ha az enyém lett volna ilyen állapotban esküszöm felgyújtom és szalonnát sütök az égő romjain, mert ez esztétikai környezetszennyezés. Katasztrófa!  A legjobb az egészben, hogy a lökhárítót 4 darab összevissza tekergetett facsavar ( én sem hiszem el ha nem látom) tartotta a helyén. Az összes ajtót cserélni kellett volna, legalábbis rendesen megdolgoztatni, manapság pedig a karosszériamunka elég borsos árban van. A kerékjárati íveket, sárhányókat egy az egyben cserélni kellett volna. És akkor még a motort nem is hallottam. A hátsó ülésre hanyagul bedobott bikakábel is azt jelezte, hogy ennél az autónál nekem nincs több keresnivalóm. Nem is akartuk tovább nézegetni mert szívszorongató volt, hogy egy valaha szebb napokat látott autót, hogy lehet így szétbaszni.. Ha már itt vagyunk( mert a telep tulajdonosa továbbra sem volt ott) nézzünk szét. Amott egy Astra, azt is néztem a neten. 93-as 1.6-os. Alig futott valamicskét. Olyan mértékű rozsdásodás volt a kocsin, hogy nem láttam értelmét tovább nézegetni, gyakorlatilag nem volt küszöb az autón, a rozsda teljesen átette magát rajta. Valamivel távolabb egy Nexia várta a szebb jövőt, mondhatni árván. Tízforintos méretű rozsdás lyuk a hátulján, a hüvelykujjam épp belefért. Valósznüleg itt lehetett az antenna korábban. Szinte sajnáltam szegényt. A "telep"  összes autójában gyanúsan alacsony volt a kilométer, ez biztos csak a véletlen műve, hisz az ember egy ilyen színvonalas helyből nem nézi ki ,hogy bárki tekergeti az órákat, ugyebár. Az olyan ódivatú szokás. És ezek az autók az ezredforduló, mitöbb az EU-csatlakozás utáni Magyarországon műszaki vizsgát kaptak. Ez a világ nyolcadik csodája, nem a kibaszott Eiffel-torony. Mindazonáltal belekeveredtem egy olyan világba ami legendás és már a  néphagyomány is a szájára vette.  Ilyen lehetett a rendszerváltás után használtautót árulni Magyarországon. Akkor még kicsi voltam az autóvásárláshoz, de biztos, hogy kemény világ lehetett.  Mégsem a nosztalgia szele csapott meg hanem a kútra időközben beálló szippantóskocsié. Vissza is rántott a kegyetlen valóságba, miszerint itt nincs több keresnivalóm. A szupertelep úgy tucatnyi autójából egyet sem tudtam volna senkinek jó szívvel ajánlani, valószínüleg mindegyik ott rohad majd el, a Tipo is, hacsak nem jön valami vak esetleg nagyon-nagyon gyengénlátó, aki ajándékba szánja- bosszúból. Bár nekik a tapintásuk sokkal jobb, ezeken meg lenne mit tapogatni. Valahogy így érezhették magukat az első világháború után hazatérő veteránok is, -légnyomás és harctéri sokk. Jelentem én megtaláltam a 21. századi autóbuzik lövészárkát.  Milyen kár, hogy nem volt nálam Gewehr, vagy Handgranat, úgy érzem akkor csúnya dolgokat tettem volna. Mikor jól kikáromkodtam magam, az óra erősen közeledett a négyhez. Ez már-már félórás csúszás urambátyám. És bár azt mondják, hogy aki fontos azt megvárják, mi mégis úgy döntöttünk, hogy ez az autóknak fenntartott siralomház nem érdekel minket tovább. Láttunk a kegyetlen elmúlás jeleit minden autón, innen nincs hova előrelépni, sakk-matt. Inkább szépen csendben otthagytuk őket, magányukban. Úgy éreztem magam mint a helikopterre szálló ENSZ segélyalakulat tagjai egy afrikai országban. A szívem szakad meg értük, de mennem kell mert a józan ész ezt súgja. Azóta világos sört kortyolok és francia autókról szóló videókat nézegetek. Téboly.